Karate története

karate

A karate kialakulása

Egy legenda szerint a harcművészet ősi japán istenektől, Kajimától és Kadoritól származik. Kajima és Kadori arra használta fel a harci technikákat, hogy testileg megfenyítsék Japán keleti tartományainak betelepedett lakóit.

A küzdelem eredete

A küzdelem egyidős az emberiséggel, s azon vágyával, hogy a lehető legtökéletesebben védje meg magát ellenséges környezetével szemben. A harcművészetek különböző civilizációkban alakultak ki, melyek közül a legjelentősebbek az ősi közép ázsiai, egyiptomi és törökországi civilizációk. Például egy 5000 éves egyiptomi sír falán karate állásokra emlékeztető rajzokat fedeztek fel. Babilóniai régészeti leletek bizonyítják, hogy karatéhoz hasonló védekező technikák már évezredekkel ezelőtt léteztek. A római gladiátorok is képzett, sokszor háborúban edzett harcosok voltak, akik az életükért harcoltak az arénában. Az akkori nyugati küzdelem még meglehtősen kezdetleges volt, a harcművészetek kifinomultabb technikái Indiában és Kínában fejlődtek ki.

India hagyatéka, a Kalaripayattu

A távolkeleti harcművészetek egyik őse, a Kalaripayattu a kutatások szerint legalább 2000 éves. Védikus írások szerint az első mestere, azaz “guru”-ja Parashurama volt. Dél-India Kerala államában van a bölcsője. Két irányzatra oszlik, északi és déli. Az északi stílust a fentebb említett Parashurama-nak, a délit pedig Agastya bölcsnek tulajdonítják. A kalaripayattu név egy szóösszetétel: kalari, jelentése hely, payattu jelentése gyakorlás, tehát “hely a gyakorlásra”.

Egyértelműek tehát minden kínai irányzatban az indiai gyökerek. A Kalaripayattu jellegzetességei a táncszerű mozdulatok, formagyakorlatok, jógaelemek, pusztakezes és a fegyveres harc. Mindemellett hasonlít az ősi okinawai harcművészethez, melyet „Te” (kéz) néven ismerünk. Feltételezhető, hogy indiai hajósok mutatták be és tanították Okinawán a Kalaripayattu tudmányát, így alakult ki az Okinawa-Te, mely később egyesült a kínai Kung-fu-val létrehozva a Karatét, mint harci művészetet.

A kínai Shaolin Kung-Fu születése

A harcművészetek kialakulása Bodhidharma nevéhez fűződik, aki Indiában született Sugandhain király harmadik gyermekként. A katonai kasztba tartozó legendás buddhista szerzetes megígérte haldokló mesterének, hogy terjeszteni fogja a buddhizmus tanait, így i.sz. 525-ben útra kelt és meg sem állt a kínai Songshan hegység lábáig, hogy buddhizmust tanítson a Henan tartományban élő shaolin papoknak. Amikor megérkezett a templomhoz, Fang Chang, a főapát, nem engedte be attól tartva, hogy térítő, vagy külföldi bajkeverő, aki megrontja a szerzeteseit. Miután a szerzetesek elutasították egy közeli barlangba húzódott vissza. A legenda szerint kilenc évig meditált itt és ez alatt az idő alatt sem az ételt sem az italt nem fogadta el amit a szerzetesek hordtak fel neki A templombeli szerzetesek egyre gyakrabban jártak fel hozzá, mert rájöttek, hogy milyen nagy mester Ő valójában, és arra kérték, tanítsa őket.. A kilenc év alatt a buddhizmus új ágát hozta létre, amit kínaiul chan-nak, japánul zen-nek neveztek el. A szerzetesek naponta órákat töltöttek az asztalok fölé görnyedve míg a kézzel írt szövegeket másolták. Ebből következően elvesztették azt a fizikai és szellemi állóképességet, ami az alapvető buddhista meditációk gyakorlásához szükséges.

Bodhidharma a Kalaripayattu mestereként a kínai ökölharc és az indiai jóga elemeit felhasználva egy új harci rendszert alakított ki, melynek segítségével a szerzetesek fizikailag képessé váltak a hosszú órákon át folytatott meditációra. Bodhidharma ezen tanításai elősegítették a Shaolin Kung-Fu megszületését, melyhez nagy mértkékben hozzájárult az is, hogy akkoriban sok támadás, fosztogatás érte őket, így templomaik és önmaguk védelme érdekében dolgozták ki ezt a harcművészetet. A Shaolin Templomot négyszer égették fel: 1570-ben, 1640-ben, 1723-ban és 1928-ban. Ezek közül az 1723-as volt a leghíresebb és egyben legbrutálisabb. A Mandzsuk megmérgezték a vizet csak öt pap élte túl, de ők nem hagyták kihalni a tradíciókat és a tudást. A templom újjáépítése után visszatértek és az ország templomait járva gyűjtötték össze a Shaolin kungfu darabkáit. A shaolin szerzetesek sokáig a külvilágtól teljesen elszigetelve éltek, majd hosszú évszázadok után nyitották meg templomaik kapuit. A Kung-fu szó jelentése kemény munka és jelentős tanulással töltött idő árán megszerzett tudás, jártasság, mely célját tekintve nemes, építő jellegű. A szerzetesek megfigyelték a vadállatok harci mozgását (tigris, majom, daru, kígyó, sáska) és ráépítették Bodhidharma rendszerére. Az emberi testen létfontosságú pontokat fedeztek fel, melyeket pusztításra és gyógyításra egyaránt felhasználtak. A fegyvertelen harc tudománya ezután átterjedt Koreába, Mongóliába és Okinawára.

Az „okinawai kéz”, Okinawa-Te

Okinawán a közelharci ismereteket az 1300-as évek körül kezdték el rendszerezni és oktatni a harcosok számára, melyet akkoriban még „Te” néven ismertek. A japán harcosok Okinawa és Kína közötti kereskedelmi kapcsolat révén ismekedtek meg a kínai Kung-fu-val. Azokban az időkben Kína nagy hatással volt Japán kultúrájának alakulására. Az első írásos emlék a Kung-fu megjelenéséről 1372-ből származik, Satto király uralkodása idejéből. Okinawát ebben az időben Kína adófizetésre kényszerítette. A Ryukyu dinasztia minden évben kincsekkel megrakott hajókat küldött a kínai császárnak. A hajók rendszeresen ki voltak téve kalóztámadásoknak, ezért a legénységnek jól felfegyverzett, képzett harcosokból kellett állnia. Satto király idején a kínai Kung-fu gyorsan terjedt Okinawán, hiszen közvetlen kapcsolatba kerültek kínai mesterekkel.

A XV. században a szamurájok is tanulmányozni kezdték az Okinawa-Te-t, melynek technikai repertoárja a Bushido oktatási anyagának részévé vált. Békés időszakban a szamurájok befelé fordultak, megtanulták testük és elméjük maximális szabályozását a jobb kardforgatás érdekében. A szamurájoknak meg kellett esküdniük, hogy az Okinawa-Te technikáit a szamuráj rend tagjain kívül senkinek sem árulják el.

1477-ben Sho Shin király első rendelete a fegyver viselés betiltása volt. Elrendelte az összes fegyver elkobzását, mert félt egy esetleges lázadás kitörésétől. Miután a király lefegyverezte népét, két pusztakezes harcművészeti iskola született. Az egyiket „Te” néven ismerjük, ezt a nemesség tagjai fejlesztették ki. A másikat „Kobudo”-nak nevezték el, melyet parasztok és halászok hoztak létre, halálos fegyverként használva a mezőgazdasági és halászati eszközöket. 1609-ben a Satsuna klán került hatalomra, akik a fegyverviselést tiltó rendeletet még tovább szigorították. Ez újjabb lökést adott a fegyvertelen közelharc és az önvédelem fejlődésének, a szigorítás miatt azonban csak a éjjel, félreeső helyen gyakorolhatták a technikákat. Az okinawaiak hosszú ideig szenvedtek idegen elnyomás alatt. A lakosság többször került szembe fegyveres katonákkal, de mivel a fegyvertartást megtiltották, a túléléshez sokszor alkalmazkodniuk kellett, ezért saját munkaeszközeiket kezdték fegyverként használni. Alkalmazkodó képességüket bizonyítja az is, hogy az okinawai táncokban karatéra emlékeztető mozdulatokat fedezhetünk fel. Az okinawai férfi és női táncosok igen energikusan használják kezeiket és lábaikat tánc közben. Színpadra érkezésük és onnan való távozásuk is inkább egy karate kata kezdésére és befejezésére emlékeztet. A világon nem egyedülálló eset, hogy elnyomás alatt élő emberek táncba rejtik a harci technikákat, hogy megtévesszék a hatóságokat. (Capoeira).

A Ju Jitsu hatása a Karatéra

Az ősi ju-jitsu, melyet elsősorban a szamurájok kiképzésére használtak, sokban hasonlít a karatéra. A karate minden eredeti okinawai rendszerében találunk dobástechnikát, alkalmaznak kulcsokat és fogásokat, hasonlóan a ju-jitsu módszereihez. A különbség a két budo ág között abban rejlik, hogy a karate hangsúlyozottan előnyben részesíti az ütés-, rúgástechnikákat a dobások és kulcsok alkalmazásával szemben. Japánban a ju-jitsu befolyásolta a karate fejlődését. Ugyanis a legtöbb nagymester foglalkozott ju-jitsuval és mesterfokozatot is elértek ebben a harcművészetben. A ju-jitsuból merített többek között Hironori Ohtsuka, a wado-ryu, Ueshiba Morihei, az aikido, Jigoro Kano, a judo, valamint Choi Hong Hi, a taekwon-do megalapítója.

Okinawai irányzatok

Az okinawa-te-nek két fő vonulata volt.Az egyik a shorin-ryu, mely Tomari és Shuri városok körül fejlődött, a másik a shorei-ryu, amely a Ryukyu-szigetek fővárosa, Naha vidékén alakult ki. A két stílus nemcsak keletkezési helyét, de funkcióját tekintve is különbözik egymástól. A shorin-ryu művelői a gyorsaságot, természetes mozgást és a légzéstechnikákat hangsúlyozták, mindemellett vékony testalkatú emberek számára voltak előnyösek. A shorei-ryu hívei ezzel szemben az erőre, a keménységre helyeték a hangsúlyt, technikáikat stabil, erős állásokból hajtották végre. A mai karate technikákban e két iskola legjobb tulajdonságai ötvöződnek.

A karate fejlődése a XIX-XX. században

1868-ban a Meiji restauráció idején a karate hanyatlásnak indult. A restauráció során Japán megnyitotta kapuit a világ felé, létrehozták az első alkotmányt, a császár korlátlan uralmat kapott, minisztériumok alakultak, létrejött az első parlament. A főváros Kiotó helyett Tokió lett. Meiji restauráció olyan események láncolata, amelyek Japán radikális politikai és szociális átalakulásához vezettek. Értéktelennek tartottak mindent, ami hazai, és a nyugat majmolása háttérbe szorította a tradicionális hagyományokat.

Ebben az időben sok mester halt meg anélkül, hogy átadhatta volna tudását az utókornak, így iskolák tűntek el mestereikkel együtt. A XIX. század végére tehetők azon törekvések, melyek a már-már feledésbe merülő művészeteket az utókor számára végül megmentették. 1890-ben az Okinawa teljes mértékben Japán fennhatóság alá került, s engedélyezték a harcművészetek gyakorlását. Ez nagyban hozzájárult a budo irányzatok fejlődéséhez, mivel a dojo-k mindenki előtt nyitva álltak.

A legkorábbról ismert írásos anyag a karatéról 1905-ben jelent meg „Karate Kumite” címmel. A karate szót ekkor még a „kínai kéz” kanjival írta a szerző. A XX. század elején az okinawa-te elnevezést karate-jutsu-ra változtatták, melynek jelentése „kínai kéz művészete”. 1932-ben a karatét már Japánban is tanították, de nevét úgy változtatták meg, hogy a „kara” szót más jellel írták le, ami az azonos kiejtés ellenére nem kínait, hanem üreset jelent. A japánok nem akartak kínai elemeket olyan harcművészetnél, melyet saját kultúrájukba kívántak beolvasztani.